.
  
ÉS
HÍREK
FACEBOOK

Sze.20.pén. 2019 perc futás - Kalocs, Kubikus park


Sze.21.szo. Kompfutás - Szigetmonostror

Sze.28.szo. Fuss a jezsuitákkal! - Makkosmária - facebook

Okt.18.pén. ORSZÁGFUTÁS ALGYŐN (10.) - Algyő, Faluház


Híres futások eredetéről:

A maraton futás legendája

A kisázsiai ión felkelés leverése után az Óperzsa Birodalom királya, I. Dárieosz tervezni kezdte Délkelet-Európa görög területeinek meghódítását, hogy megbüntesse Athént és Eretriát, amiért segítette az iónokat A perzsák első görögök elleni invázióját Peiszisztratosz diktátor száműzött fia, Hippiasz szervezte.

Athén egy esetleges támadás esetén a peloponnészoszi szövetség erejére is számíthatott, mivel az i. e. 6. század vége óta Spárta szövetségese volt.

Az első perzsa hadjárat i. e. 492-ben kezdődött, amikor elfoglalták Thrákia európai területeit. Ezt követően Makedónia behódolt - I. Alexandrosz makedón király elismerte a perzsák uralmát országa felett.. A következő évben I. Dárieosz elküldte képviselőit a görög poliszokba, amelyek többsége elfogadta a feltételeket, de Athén és Spárta visszautasította azokat. A perzsa követek a hűség jeleként földet és vizet kértek, Athénban azonban a felháborodott tömeg a követet egy kútba dobta, míg Spártában a követek szakadékban végezték, mondván vigyenek onnan vizet és földet. Ezért egy évvel később, i. e. 490-ben I. Dárieosz bosszúhadjáratot indított. A perzsa flottát Hippiasz kalauzolta Marathón partjaihoz. Jól tudta - mivel it feküdtek családi birtokaik -, hogy ez az egyetlen olyan síkság, ahol a perzsa lovasság fölényét ki tudják használni az athéni nehézfegyverzetű gyalogsággal szemben.

Az athéniak látták a perzsák által elpusztított közeli Eretria sorsát, és segítséget kértek hát Spártától, a másik jelentős görög államtól, amely visszautasította a perzsa szövetséget. E segítségkérés lehetett az alapja a később elterjed történetnek, hogy a maratoni győzelem után egy állig felfegyverzett athéni harcos (Philippidész ) futva vitte a jó hírt Athénba, ahol csak annyit mondott, hogy "győztünk!", majd összeesett és meghalt A görög-perzsa háborúk történetírója, Hérodotosz valójában csak annyit írt, hogy a csata előtt elküldtek Spártába egy Pheidippidész nevű futárt, aki a 255 kilométeres távolságot egyik nap indulva másnap estére megtette. A spártiak azonban nem indulhattak el azonnal, mert akkor megszegték volna a törvényt. Aznap volt ugyanis a hónap kilencedik napja, márpedig akkor nem indulhattak hadba, mivel még nem volt holdtölte. Így hát megvárták a holdtöltét, és csak azután vonultak Attikába.

Maratonnál az athéniak 10 hadvezére nem jutott dűlőre, hogy támadjanak-e vagy sem, mindennap másikuk látta el ugyanis a fővezéri teendőt. Amikor Miltiadészra került a sor, meggyőzte őket, hogy ha egyszer és mindenkorra le akarnak számolni a perzsákkal fel kell venniük velük a küzdelmet. Felsorakoztatta seregét pontosan olyan hosszó arcvonalon, mint a számbeni fölényben levő ellenfél, de a fő erőket a két oldalszárnyra öszpontosította. A korai időpontot kihasználva hirtelen támadást vezényelt és a két sereg közötti több mint másfél kilométeres távot futva tették meg. A perzsák őrültnek hitték őket, hiszen íjászok és lovasság nélkül rontottak rájuk. A kemény küzdelemben bár a perzsák középen betörtek a vonalba, két szélen azonban megfutamodtak a páncélozott görögökkel szenben, akik aztán összezártak és az ellenség középső hadtestét együttes erővel felszámolták, illetve a tengerbe szorították, ahol 7 hajót is megszereztek mielőtt azok ki tudtak volna hajózni. A megmaradt perzsa sereg hajóra szállt, hogy - Attikát megkerülve - a védtelen Athént el tudja foglalni.. Miltiadészék azonban erőltetett menetben vonulva megelőzték őket. Lehet, hogy ez a "hazafutás" is alapja volt a maratoni futás legendájának is, de Herodotos-nál nincs említés egyéni hírvivőről. A felsorakozott védősereget látva a perzsa fővezér, Datisz nem kockáztatott meg egy újabb kudarcot, inkább hazahajózott.

A maratoni futás történetét az i.e. u. 2. században jegyzi fel Plutarkhosz. Ő viszont Therszipposznak nevezi a hős futárt és azt is hozzáteszi, hogy a történet végső soron a i.e. 4. században élt pontoszi Hérakleidész írására vezethető vissza, aki szerint "A marathóni csatáról egyébkéntaz erkhiabeli Therszipposz hozta meg a hírt," - a legtöbben azonban azt állítják, hogy Euklész volt az, aki teljes nehézfegyverzetben futott, a harctól kimelegedve, és a kapunál az első embereknek, akikkel találkozott, csak annyit mondott: - Üdvözöllek titeket!- és - Örvendezzünk!, aztán nyomban kilehelte a lelkét." Nem véletlen, hogy a maratoni futó legendáját közlő források még a futó nevében sem tudnak megegyezni. A Philippidész névalak mindenesetre nagyon emlékeztet a legenda egyik lehetséges forrására, a Hérodotosz által említett athéni futár, Pheidippidész nevére.

Az igazsághoz tartozik, hogy Athén és Marathón közötti távolság 40 km és az első újkori olimpián ennyi is volt a versenytáv hossza.. A mostani 42.195 méter távolságot - az 1908-as londoni óta tekintik rögzítettnek, mivel történetesen ilyen messze feküdt egymástól az olimpiai stadion és a windsori kastély királyi páholya, ahol az uralkodó fogadta a maratoni versenyzőket.


A Spartathlon egy 246 kilométeres ultramaratoni futóverseny Görögországban, Athén és Spárta között. Az 1983 óta évente rendezett verseny szeptember utolsó péntekén rajtol, és a futók az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig futnak. A Spartathlon egy Pheidippidész nevű athéni futár Hérodotosz által dokumentált futását reprodukálja, és történészek szerint ez a futás képezi a modern maratoni mitológia alapját. A verseny az egyik legkeményebb ultramaratoni futás a világon.

Történelem: Hérodotosz elbeszélése szerint i. e. 490-ben, a marathóni csata előtt Miltiadész athéni sztratégosz egy küldöncöt menesztett Spártába, hogy segítséget kérjen Leonidász királytól a perzsák ellen. Hérodotosz így emlékszik Pheidippidész futásáról: „Mielőtt a hadvezérek elhagyták volna a várost, követet küldtek Spártába egy Pheidippidész nevű athéni férfit, aki nagyon gyorsan tudott futni, és ez is volt a foglalkozása…” „ Pheidippidészt az Athénból való indulása utáni napon már meg is érkezett. Felkeresvén az elöljárókat, ezt mondta: »Lakedaimóni férfiak! Az athéniak azt kérik tőletek, hogy siessetek a segítségünkre, és ne nézzétek tétlenül, hogy a legősibb hellén várost a barbárok leigázzák.«” Pheidippides azonban nem kapott azonnali segítséget a spartaiktól és a rossz hírrel még rögtön visszaindúlt Athénba ismét másnapra megérkezve.

Az első újkori futás: Hérodotosz szavai John Fodent, a brit légierő tisztjét gondolkodóba ejtették. Foden, aki maga is amatőr ultramaratonista, 1982-ben négy társával elindult kipróbálni, hogy vajon lehetséges-e ezt a 246 kilométeres távot másfél nap alatt futva megtenni. Fodenék kísérlete többször is majdnem kudarcba fulladt. A latin betűs táblák teljes hiánya és a rossz minőségű térkép miatt a csapat lépten-nyomon eltévedt. Felszerelésük hiányos volt, és kísérőjük eltévedései és kerülései miatt a futók többször is kiszáradtak és eléheztek. Volt olyan szakasz, ahol öt órán keresztül víz nélkül kényszerültek futni. A futóknak a kutyákkal is gyakran meggyűlt a bajuk, ezért a szokásos felszerelésen túl köveket is cipeltek, a támadó kutyák visszarettentéséhez. Az ötfős csapatból csak John Scholten ért 36 órán belül Spártába, és ezzel megszületett a Spartathlon. A következő évben a csapat megszervezte az első hivatalos versenyt, amit azóta évről évre megtartanak.

Útvonal és verseny: A futók Athén belvárosából a tengerpart felé futnak, és Eléfszina, Megara és Kineta érintése után, 78,5 kilométernél érik el a Korinthoszi-csatornát. A csatorna után a Peloponnészosz-félszigeten az ókori Korinthosz, Nemea és Lürkeia után, 159 kilométernél érik el a közel 1200 méter magas Parthenio-hegyet, ahol Pheidippidész a monda szerint találkozott Pan istennel. A hegyet követően Nesztani és Tegea érintése után érik el Spártát a futók. A cél Spárta pálmafákkal övezett főterén, Leonidász király szobránál van és a verseny a Leonidász lábának megérintésével ér véget. Fodenék útvonala, mely az ókori utak és városok vonalát követte, zömében szekérutakon haladt, és az útnak kevesebb mint fele volt leaszfaltozva. Az évek során a görög úthálózat folyamatosan fejlődött, és már csupán 10 kilométer halad szekérutakon, ösvényeken.

A verseny során a futóknak 75 ellenőrző ponton kell áthaladniuk, és minden pontot egy előre meghatározott szintidőn belül kell elhagyniuk. Aki szintidőn túl érkezik, bármelyik ponton kizárhatják, azonban a verseny első felében a versenybírók rugalmasan kezelik a szintidőt, és csupán az este leszállta után kezdik szigorúbban venni a késéseket. A futók zöme a Parthenio-hegyet és az azt megelőző több mint 10 kilométeres emelkedőt tartja a Spartathlon vízválasztójának. Az emelkedőt a futók többsége már éjszaka kezdi meg, és a csúcsra 20-22 óra futás után érkezik meg. A csúcs előtti utolsó három kilométert kivilágítatlan hegyi ösvényen, egy szakadék peremén kell megtenni. Több beszámoló említ a csúcsot megelőző és követő 10-15 kilométerről hallucinációs élményeket és a versenyt feladók többsége még a hegy (ahogy a bennfentesek nevezik: „A Hegy”) előtt száll ki. A szigorú szintidők, a kemény emelkedők és a gyakran szélsőségesen meleg időjárási körülmények miatt ultramaratonista körökben úgy tartják, hogy a Spartathlon az egyik legkeményebb, ha nem maga „a” legkeményebb futóverseny a világon.

A verseny tisztaságát védve a szervezők nem osztanak pénzdíjakat, és az összes célbaérkező azonos díjazásban részesül, azaz nyer egy olajág-koszorút, melyet spártai elöljárók helyeznek a fejére, és egy érmet. Továbbá minden célba érkezőt spártai lányok kínálnak az Evrotasz folyó vizével. A szervezők a versenyt nemcsak sporteseménynek, hanem kulturális rendezvénynek is tekintik, és ezt jól tükrözi, hogy 2006 óta évről évre a verseny kizárólagos szponzora a Stravos Niarchos Alapítvány, mely szinte kizárólag kultúrát, művészetet, oktatást és orvosi kutatást támogat.

Nevezési feltételek Az a futó nevezhet, aki az alábbi négy feltétel legalább egyikét teljesítette a verseny évében vagy az azt megelőző két évben: Teljesített egy 100 kilométeres versenyt 10:30-nál jobb idővel.

Korábbi Spartathlonon szintidőn belül eljutott Nesztaniig (172 km).

Korábban sikeresen teljesített egy Spartathlont.

Teljesített bármilyen 200 kilométeres, vagy annál hosszabb versenyt időeredménytől függetlenül.


A Badwater-ultramaraton egy 135 mérföldes (217 km) futóverseny az USA Kalifornia államában, amely a szervezők leírása szerint a „világ legkeményebb futóversenye”. A verseny a Death Valley Nemzeti Parkból (magyarul Halál-völgy Nemzeti Park), a Badwater medencéből (85 méterrel tengerszint alatt) indul, és 2530 méteres magasságon, a Mt. Whitney csúcs lábánál ér véget. A verseny különös nehézségét az adja, hogy júliusban rendezik, amikor a Halál-völgyben a napi maximum hőmérséklet rendszeresen 50 fok felett van, ami olyan, mintha „egy kikapcsolhatatlan kemencében kéne futni.” A versenyzők állandó hűtést igényelnek, mert az aszfaltról visszasugárzó hő elérheti a 80-90 fokot is, ami megfelelő védőruha nélkül hólyagosra égeti a futók lábát és a cipő talpát is megolvasztja. Nem ritka, hogy egy-egy versenyen a futók három pár cipőt használnak el. Az eredeti, 146 mérföldes (235 km) útvonal az állam legmélyebb (Badwater: -85 m) és a legmagasabb Mt. Whitney csúcsáig tartott (4418 m), de az Egyesült Államok Erdészeti Szolgálata 1990-ben engedélyhez kötötte a csúcsmászást, és a rendezők kénytelenek voltak 135 mérföldre rövidíteni a pályát. Az eredeti útvonalon 5800 méter volt a összesített szintemelkedés, míg a jelenleg is használt útvonalon 4000 méter.

A verseny története A távnak először Al Arnold és a magyar Gábor Dávid vágott neki 1974-ben. A páros azonban 18 mérföld (29 km) után feladni kényszerült a futást, miután Gábor szervezete a kiszáradás és túlmelegedés miatt sokkos állapotba került. Arnold a következő két évet kemény edzéssel töltötte. 1977-ben sikeresen próbálkozott. Összesen 84 órára volt szüksége, bár ebben volt egy 70 kilométeres kitérő is, amikor visszafutott megkeresni az eltűnt kísérőjét. A kitérővel együtt Arnold összesen 309 kilométert tett meg, melynek során 7,7 kilogrammot fogyott.

Több egyéni sikert követően 1987-ben, öt versenyzővel rendezték az első hivatalos Badwater–Mt. Whitney versenyt, ám ez csak csapatverseny volt, melyben két brit és két amerikai futó versenyzett egymás ellen. Az ötödik résztvevő egy újságírónő volt, aki az egyik angol futóval a teljes távot teljesítette. Elanor Adams nemcsak női pályacsúcsot futott, de legyőzte mind a négy férfi indulót.

A jelenlegi Badwater Ultramaraton előre megszabott útvonalon halad, és évente rendezik. A rendezők a létszámot szigorúan korlátozzák, és a túljelentkezés miatt viszonylag nehéz indulási joghoz jutni. A versenyen frissítést nem biztosítanak, az ellátásért a versenyzők saját maguk felelnek. Minden versenyző köteles egy legalább két főből álló támogató csapatot biztosítani, melynek feladata a versenyző ellátása. A verseny szintideje 60 óra. Az a futó, aki 60 órán belül célba ér, emlékérmet, emléklapot és pólót kap. Az a versenyző, aki 48 órán belül ér célba, egy övcsatot is nyer. A versenyen nincsenek pénzdíjak. A pályacsúcsot a brazil Valmir Nunes tartja 22 óra 51:29-es idővel, míg a legjobb női időt (26 óra 51:33) Jamie Donaldson futotta.


A Bigfoot 200 Endurance Run
Lubics Szilvia velük volt: Jiří Hálek és Michal Činčiala.
Augusztus 16.
„Csak kövesd a vonalat az órádon! Csak kövesd a vonalat az órádon! Csak kövesd a vonalat az órádon!” Ez volt az utolsó gondolatom, ami akkora megmaradt. Ez volt az, amit órákon át halkan mormoltam magamban vagy hangosan kiabáltam. Minden mást elvesztettem már. Nem voltak gondolataim, az agyam teljesen lekapcsolt, minden információ eltűnt, nem voltam képes semmit sem érzékelni a külvilágból, semmi sem jelentett kapaszkodót. Csak ez az egyetlen gondolat volt, ami megmaradt, mintegy utolsó szalmaszál - és tudtam, hogy ebbe kell kapaszkodnom, mert ezen múlhat minden. Nem szabad elfelejtenem, ezt kell csinálnom. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Nem arról, hogy a pálya melyik részén, hanem arról sem, hogy a nagyvilágban. Otthon az erdőben? A Mecsekben? A Bükkben? Afrikában? USA-ban? Azt sem tudtam, hogy kerültem oda, mit keresek én ott... Nem tudtam, mióta vagyok úton, nem tudtam, meddig fog tartani. Nem tudtam, hova vezet az utam. Láttam néha embereket magam körül, de nem ismertem fel őket, nem értettem, ők miért vannak ott. Hallottam néha, hogy beszélnek hozzám, de mintha egy burában lettem volna, nem fogtam föl. Aztán újra egyedül maradtam. Nem éreztem semmit, csak teljes ürességet. Csak mentem, mentem előre, és magamban beszéltem: „Csak kövesd a vonalat az órádon!” Sötét volt, a lámpám fénye világította meg az utat, valahol távolról mintha vízcsobogás szűrődött volna be a fejembe hosszú órák óta. „Lehet, hogy egy tó körül bolyongok? De miért kell ezt tennem?” Nem tudtam. „Csak kövesd a vonalat az órádon!” És én csak néztem a Garminomat és mentem előre.
A harmadik éjszaka voltam ekkor úton a Bigfoot 200 Endurance Run ultra-terepfutó versenyen, valahol 230 km körül járhattam. Az első 48 órában nem aludtam, és a harmadik napon is csak 1-2 órát, így a kialvatlanságtól és a kimerültségtől szinte teljesen elvesztettem a kontrollt, amikor már csak ez az egy mondat maradt meg a valóságból. Talán az Ultra Gobi felkészülés miatt vésődött be ez a gondolat ennyire: a track a minden, ezen fog múlni minden. Aztán a következő frissítőállomáson sikerült aludnom és visszatérnem a valóságba… Igaz csak átmenetileg.
Pedig olyan jól indult minden. Az Ultra Gobi elmaradása sokként hatott rám, hisz minden energiámat abba öltem az elmúlt hónapokban. Nemcsak az edzéseket hanem a mentális és a gyakorlatias felkészülést is. Tudtam, hogy nem szabad veszni hagyni mindent, amit abba beletettem, és mihamarabb kell találnom egy versenyt, ami ugyanolyan kihívást jelent a testnek és léleknek. Hála két cseh futótársamnak, akik hozzám hasonlóan pórul jártak a Góbival, sikerült beneveznem a Bigfoot 200-ra, ami egy 330 km hosszú, 13.000 méter szintemelkedésű nonstop terep verseny az USA nyugati partja közelében a Cascade-hegységben. Utánanéztem, hogy ez egy színvonalasan (biztosan) megrendezett, rangos verseny - így gyorsan elintéztünk mindent, és 4 nappal aztuán, hogy törölték az Ultra Gobit én már a repülőn ültem Portland felé. Szerencsére, volt azért sok hasonlóság a verseny logisztikájában, így pl. a már előre elkészített csomagjaimat, amit a frissítőállomásokra kellett küldenem, csak át kellett variálnom, de nem kellett a nulláról kezdenem mindent. Volt 4 napom arra, hogy fejben felkészüljek: tüzetesen átnézzem a verseny útvonalát, szinttérképét, a frissítőállomások helyeit, megtervezzem, kb. mikor merre fogok járni, mit hova küldjek előre stb. Igyekeztem minél több információt beszerezni a pályáról, de tudtam, hogy azért ez egy nagy ugrás lesz az ismeretlenbe…
Az utazás simán ment, a szállásunk bő egy órányira volt a majdani célterülettől, ahol a verseny előtti napon volt a rajtszámátvétel, orvosi vizsgálat és tartottak egy részletes ismertetőt a versenyről. Na ezt hallgatva kicsit összeugrott a gyomrom… Pénteken hajnalban autóztunk el a célhoz, onnan buszokkal vittek minket a rajtba. Jó hosszú út volt… Gondoltam is, hogy ezt majd le kell futni, csak nem erre az aszfalton, hanem fent a hegyekben… Jó hangulatban készülődtünk a rajtterületen, fotózkodtunk a Yetivel, amit errefelé Bigfootnak hívnak, majd 9 órakor elrajtoltunk. Rajtam compressportos zokni, nadrág, póló volt, Kilpi felső, Salomon cipő és zsák. Ez utóbbi jóval kisebb és könnyebb volt, mint az előző sivatagi versenyeimen, mert nem kellett a meleg ételeinket, hálózsákot, derékaljat magunkkal vinnünk, csak az egyéb kötelező felszereléseket, kulacsokat. Térerő nem volt, ahogy szinte az egész versenyen sem. Egyszer tudtam beszélni Gyurival, ekkor kb. 9 órája futottam, később már nem - de lehet, hogy jobb is… Néha becsippant a telóm, hogy jött egy üzenet, de hiába próbáltam ekkor hívni vagy írni, már nem volt térerő. Az első nap sokszor néztem, hogy megy-e, aztán elengedtem ezt az egészet, mert sok energiát elvitt, és folyamatos csalódást okozott, vagyis nem segítette a versenyzésemet.
Az első nap viszonylag szépen tudtam haladni, ahol tudtam, futottam, ahol nehezebb volt a terep, vagy felfelé mentünk, ott gyalogoltam. Voltak nagy köves, sziklás részek, volt szép erdős single track, voltak folyóátkelések, ahol combig ért a víz, volt, ahol drótkötélbe kellett kapaszkodva felmennünk egy szakaszon - szóval volt minden… A vizet forrásokból, folyókból kellett felvennünk - ezeket a pontokat precízen jelölték az itinerben. Én csináltam magamnak egy kis táblázatot, amibe beírtam szakaszokra bontva két pont közti távot, szintet, limitidőt, ezt befóliáztam és ezt néztem meg mindig, hogy mi vár rám. Két frissítőállomás között (amiből 14 volt az úton, változó: 15-30 km távolságra egymástól) GU gélt ettem, plusz sót, GU Roctane port kevertem be, minden jólesett. A táj lenyűgöző volt, ekkor még volt erőm és kedvem, úgyhogy csináltam is pár képet.
Estig szépen ment is minden, és kb. 100 km-nél járhattam, amikor leszakadt az ég. De olyan elementáris erővel, amit még nem tapasztaltam. Pár másodpercenként dörgött - villámlott, a koromsötétből hirtelen kivilágosodott minden. A legrosszabb az volt, hogy nyílt terepen mentem, esélyem sem volt, hogy behúzódjak valahová, frissítőállomás meg több órányi távolságra. Nem szépítem, nagyon féltem, annyira, hogy elbőgtem magam. Ott voltam a világ végén, mindentől, mindenkitől távol az éjszakában, körülöttem meg csapkodtak a villámok. Csak azt tudtam, hogy haladnom kell és bízni benne, hogy a következő villámcsapás már távolabb lesz. A túlélőfóliát a derekamra csavarva próbáltam menni, de a vihar folyton lekapta rólam, hiába dugtam be a kompressziós zoknim szárába. Egészen más így átélni egy vihart, mint otthon, ahol magunkra zárjuk az ajtót és ablakokat míg elcsendesedik minden. Marcipánra (a nagyobbik vizslámra) gondoltam, aki rettentően fél a dörgéstől, amint meghall egyet a távolban, már reszketve bújik hozzám. Ki tudja, talán az elmúlt évezredek hasonló viharai hagytak nyomot a génjeiben. Most már igazán át tudtam érezni, hogy mit érezhet ő. Gondolatban hozzábújtam, hogy most vigyázzon ő rám. Csak később tudtam meg, hogy a viharban elhagytam a kis plüss vizslámat, amit a zsákomra akasztva vittem már az Atacama-, és a Namib sivatagban is. Szerencsére egy utánam jövő versenyző észrevette és felvette a földről. Emlékezett rá, hogy nálam látta, és amikor utolért másnap egy állomáson, visszaadta. Teljesen meghatódtam. A vihar órákon át tartott, volt, hogy feltűnt mellettem egy fickó, de nem jelentett vigaszt - ahogy elnéztem, még jobban be volt tojva, mint én… Aztán mire hajnalodott, végre alábbhagyott a vihar és elállt az eső.
Mondanom sem kell, totál szétáztam, hiába volt rajtam esőkabát az alatta lévő tollpihés dzsekim használhatatlanná vált, mert kis golyókká álltak össze a pihék benne. A legrosszabb az volt, hogy a cipőm és zoknim ezt követően sem száradt meg, hiába nem esett már. A levegő nedves maradt, helyenként az aljnövényzet is vizes volt, meg néha szemelt is az eső még. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy nem küldtem előre váltás meleg száraz ruhát, csak pár pólót, így nem tudtam átöltözni, sokáig nagyon fáztam. Úgy gondoltam, hogy a második nap még megyek, és nem alszom, csak ha már nagyon nem bírom tovább. Így is volt: az első 48 órában nem aludtam - ami talán szintén hiba volt. A frissítőállomásokon eltöltöttem 1-2 órát, ahol próbáltam kicsit pihenni, amíg kiszolgáltak. Mert az ellátás tökéletes volt: amint beértünk, körbevettek, kérdezték, mire van szükségem. feltöltötték a kulacsaimat, és kezembe nyomtak egy étlapot (!), hogy mit kérek enni. Amit megkívántam, azt rögtön el is készítették. pl. frissen sütöttek palacsintát, melegszendvicset, vegaburgert, szinte bármit. Az étvágyam jó volt, jól is estek az ételek. A második naptól már nem is tudtam megenni a szintetikus dolgokat, csak a természetes ételeket. Volt, hogy csomagoltattam szendvicseket az útra, és azt ettem. Ahogy teltek az órák, persze egyre fáradtabb voltam, és lassultam. De folyamatosan kontrolláltam, hol tartok, milyen tempót kell mennem, hogy beérjek majd a célba. Versenyezni az élbollyal nem tudtam, nagyon erős tempót mentek - azt láttam, hogy komplett csapattal vannak, akik az állomásokon öltöztetnek, etetnek, itatnak, zsákot rendeznek - de ami a legnagyobb segítség, hogy lehetett váltva kísérni a futókat, amolyan iramfutóként. De cseppet sem bántam, hogy én egyedül vagyok - így teljesen más kihívás és élmény volt végigérni - én pedig most az ilyen élményért jöttem.
Az igazi problémáim a 2. napon jelentkeztek először: elkezdett fájni a talpam - gondoltam vízhólyag lett rajta, így nem törődtem vele különösképpen, mentem tovább órákon át, de egyre jobban fájt, már alig tudtam rálépni, amikor a következő állomáson megnézte az eü. személyzet, és kiderült, hogy a fél napos vizes zokniban futástól, gyakorlatilag leázott a talpamról a bőr. Körberagasztották az egész lábfejemet, hogy ne közvetlenül a sebre lépjek - ez nagy könnyebbség volt. Később egyre nehezebben tudtam járni, éreztem, hogy dagadnak a lábaim, nem férnek el a cipőmben. Így szegényt elkezdtem vagdosni: először a bokám körül, aztán a nyelvénél, majd az ujjamnál - aztán mikor már így sem volt elég, akkor tovább nagyobbítottam a lyukakat. A baj csak az volt, hogy így viszont nem védte semmi az ujjaimat, így amikor belerúgtam valami kőbe, akkor csillagokat láttam. Közben azért szépen lassan fogytak a kilométerek, de ahogy fáradtam, egyre gyakrabban kezdett ki-kapcsolni az agyam. Amikor már nem bírtam tovább ébren lenni, egyszerűen beburkolóztam a túlélőfóliámba és ledőltem az út mellé egy negyed órára - nem érdekelt, hogy fűbe, kőre, vagy hova. Az alvás mindig segített visszakerülni a valóságba. Ilyenkor mindig újra tudtam, hol vagyok és mi a dolgom Aztán mentem tovább. Sokat gondoltam a családomra, a gyerekekre, kutyáimra, igyekeztem erőt meríteni mindenkiből. Sokat járt eszemben a Bátor Tábor lelkes csapata is, akiknek a CherryGo-val adományt gyűjtöttünk az előző hetekben. Egy-egy gyengébb pillanatomban, amikor elveszettnek éreztem magam mindig arra gondoltam, hogy nem ehhez kell a bátorság, amit én csinálok, mert ez csak egy kaland, hanem azoknak a gyerekeknek és szüleiknek, akik a betegségükkel küzdenek meg. Szóval miattuk is mennem kell.
A fizikális fájdalmaim egy darabig egyre erősödtek, aztán már nem éreztem semmit, vagy inkább más nem jutott el a tudatomig - egyfajta védekező mechanizmus lehet ez. Sajnos a lábfejem egyre jobban dagadt és fájt, olyannyira, hogy a kompressziós zokni több helyen teljesen belevágott a bőrömbe és kidörzsölte. Le sem tudtam venni, úgy kellett levágni a lábamról. Cserezoknim meg nem volt - szerencsére kaptam egy utcait „kölcsön” az egyik segítőtől - így a maradék kb. 100 km-t abban tettem meg. A fáradtságtól és kimerültségtől egyre többször kerültem egy szürreális világba, egyre többször hallucináltam. Ezzel egyébként közel sem voltam egyedül, a célban sok társam hasonló élményekről számolt be. Láttam az út során magas épületeket, embereket - még egy hatalmas télapót is - akitől viszont megijedtem. A legviccesebb kép az volt, amikor egy fátyolba burkolózó kecskét véltem felfedezni az út szélén… Sokszor vesztettem el a fonalat, és pl. azt hittem, hogy csak egy edzésen vagyok, és nem értettem, hogy miért ilyen hosszú, és miért kell minden hegycsúcsra felmennem. A legdurvább az volt, amikor egy férfi versenyzőtársam ébresztett fel az út szélén és öltöztetett meleg ruhába, hogy ne hűljek ki, majd kísért pár órán keresztül, amikor egyszer csak az kattant be, hogy bántani akar, és azért mondja csak, hogy menjek vele le a völgybe, ahol majd kapunk reggelit. De én nem értettem, hogy miért kapnánk reggelit az erdő közepén, és biztos voltam benne, hogy valami rosszban sántikál. Ezért, ahogy tudtam megiramodtam visszafelé, fel a hegyre, ahonnan jöttünk. Futottam, ahogy csak bírtam, ő kiabált, hogy menjek vele, de ekkor már vissza sem mertem nézni. Addig mentem, amíg szembe nem jött két másik futó, akik megnyugtattak és elkísértek a következő pontig, ahol megkaptuk a reggelit. Én aludtam egyet, és kitisztult a kép. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy valakiről, aki segített, ilyen szörnyűségeket gondoltam. A célban persze egymás nyakába borultunk. Azt mondta, tudta, hogy csak hallucináltam és azt is tudta, hogy leszek olyan kemény, hogy megcsinálom.
Szóval így teltek az órák, de rengeteg gyönyörű pillanattal is megajándékozott ez a négy nap. Sosem fogom elfelejteni például azt, ahogy óriásfenyők közt futok egy kanyargós ösvényen, ahol iciri-picirinek érzem magam, mint egy mesében, vagy azt a pillanatot, amikor az egyik hegycsúcson kicsit aludtam és felébredve azt láttam, ahogy a hold fénye megcsillan a túlélőfóliámon, miközben ezernyi csillag ragyog az égen, amerre csak nézek.
Az utolsó éjszaka és reggel pedig már biztos voltam benne, hogy beérek, nagyon boldog voltam. Sosem voltam még ennyit kint egy pályán, sosem voltam még ennyire magamra utalva, sosem tettem még meg egyben ekkora távot. Igaz ez nem is egy klasszikus futóverseny volt, egészen más kihívásokat kellett leküzdenem, mint eddig - és nagyon boldog vagyok, hogy sikerült. A célban még órákon át feküdtem, miközben örülhettem a beérkező futóknak. (Végül 100-an értünk be a 159 indulóból.)
A lábam, most a verseny nevéhez méltóan valóban „big foot” lett, sajnos sebes is, de ezek mind csak múló problémák, az élmény viszont örök marad.
Köszönöm a szurkolásotokat, köszönöm a családom támogatását, edzőim (Coacholi, Judit Koller) felkészítését, szponzoraim támogatását.


Vivicittá - szeresd a várost! A Vivicittá futómozgalmat 1984-ben találták ki az olaszok azzal a céllal, hogy a résztvevők futásukkal felhívják a figyelmet a városuk értékeire és, hogy ezzel a felkiáltással gyönyörű, de zsúfolt, és lassan élhetettlen városaikban futásra ösztönözzék a városlakókat, hogy azok futva csodálhassák meg lakóhelyüket és fedezzék fel az addig rejtve maradt szépségekeit. 1986 óta hazánkban is minden évben megrendezik a Vivicittá Városvédő Futást. 2000-ben pedig több vidéki város is csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez.


A "Yours Truly" egy finn kezdeményezés, amely felhívás egy közös futásra január-, és február utolsó vasárnapján. A távot-, helyszínt mindenki maga választja ki, az eredményeket be lehet regisztrálni a Yours Truly honlapján, ahol megtalálhatók a pontos szabályok is. Az eredeti kiírás 50 kilométerre szólt, de amennyiben az 50 km túl sok lenne neked jelenleg, lehetőség van 25 km teljesítésére is.